Tudatlanság megismerése által, megtanulni megszeretni a tudatlanságot az önelfogadás mélyebb útja.

Minden emberi tett, cselekedet és szándék mögött valójában nagyon mélyen a tudatlanság az, ami jelen van. A tudatlanság, az ami magát Istentől elkülönültnek értelmezi. Létének a legmélyén önmagát gyűlöli, hibáztatja, önmagát értéktelenként, tisztátalanként, egy hibaként, bűnösként érzékeli. Ezt soha nem meri bevallani magának és ezt a külvilágra vetíti rá egész életúton. A léte fennmaradásért való heves küzdelemből áll a benne lévő feszültség miatt, és állandó cselekvési kényszer mozgatja , hogy jobbá, tisztábbá, boldogabbá, teljesebbé váljon. Megszeretné szerezni a szeretet a boldogságot, a teljességet, amit magán kívülre helyez.  A tudatlanság egy mindig éhes száj, melynek csillapíthatatlan az éhsége az elkülönülés miatt. Ez az éhség nyilvánul meg az anyagi javak felhalmozásában, a birtoklásban, a tudás megszerzésében, az élvezetekben a hatalom gyakorlásban és a spirituális tudás és képességek megszerzésében is. Ez az elkülönültség is Isten által van, és Isten akaratának a tiszta kifejeződése. Az egész Létezés a feltétel nélküliségen alapul, így Isten feltétel nélkül érintetlenül hagyja, hogy ez a jelenség megnyilvánuljon és a tudatlanság megítélje és hibáztassa magát azért, amiről valójában nem tehet. Az elkülönültséget egy tév hiedelem tartja fenn, az hogy ez rossz és ez egy hiba. Amikor a Tiszta Tudattal egyként létező Lélekben megjelent a megnyilvánulás és önmaga megtapasztalásának vágya, a vágyra irányuló figyelem által létrejött az illúzió fátyla és a felejtés. A Lélek magától döntött a megnyilvánulás és tapasztalás vágyának megélése és az ezzel járó illúzió és felejtés mellett. Egy olyan álomba merült, ami minél mélyebbre vitte az illúzióba egy elkülönült egyéni valóságba, az egyéni én-személy illúziójába. Egyre mélyebbre merült a tudatlanságba, annak legmélyebb mélységeibe a legmélyebb felejtésbe. A tudatlanság a felejtés legmélyebb mélységét pokolnak, démonnak, kárhozatnak, örök sötétségnek is szokták nevezni. A tudatlanság legmélyebb mélységéből fakad az ős önhibáztatás az ős ítélkezés, ős bűnösség illúziója, mely minden embernél megjelenik az életút során önmagára a többi emberre a világra rávetítve. Minden emberi vágynak, és szándéknak az alapja, az, hogy ezt az ős önítéletet, ős önhibáztatást, ős öngyűlöletet, ős bűnösséget ős értéktelenséget  ősi traumát felülírja, meggyógyítsa.  Minden tárgy, minden örömszerzés, minden amit az emberek az életük során birtokba vesznek az ennek a sebnek a begyógyítására tett kísérlet.  Mindenki fél a kiközösítéstől és a kitagadástól,  mert a kiközösítés és kitagadás az Istentől való elkülönülés sebére emlékezteti, ezért mindenki kapcsolódni szeretne valakihez, valamihez, csak ez a kapcsolódás kifelé vetül a külvilágra. Az ős önleértékelés mélyén az Isten hibáztatás és az Istentől való félelem is elrejtve jelen van. Ez a tudatlanság önmagától fél a leges legjobban, hogy lelepleződik, hogy őrá semmilyen szinten sincs szükség, mint elkülönültség. Megszeretne szabadulni magától, mert megítélte magát, de egyidejűleg ragaszkodik is magához, mert ez az amit ismer. A legnagyobb tévedése az, hogy Ő rossz, megítéli saját magát és ezt az ítéletet vetíti ki mindenki másra. Az önítélet pedig feszültséget hoz benne létre. Az önítélet másokra való rávetítését, pedig még magának sem meri bevallani, ezzel végképp nem mer szembe nézni. A tudatlanság csak önmagával találkozik, és csak önmagát látja mindenben, nem érzékel mást csak önmagát. Az önmagát megítélő tudatlanság az emberi szenvedés alapja, ami minden embernél megjelenik. Azok akik elindulnak az úton, hogy megértsék a szenvedés okát valójában a felébredés útján indulnak el. Vagyis a felébredés is a nem vagyok elég jó hiedelméből indul ki. A felébredés megtapasztalása után is még mindig megjelenik az önleértékelés, és önhibáztatás. A felébredés megélése után a tudatlanságtól való megszabadulás vágya nagyon felerősödik az igazságba való bepillantás és az igazság és a tudatlanság közötti látszat különbség illúziója, és a figyelem e kettő közötti ingázása miatt.  Amíg az én érzet véglegesen át nem helyeződik a Nagy Énbe addig a Nagy Én és kicsi én egyszerre van jelen. Az állandó éberség vagyis a Nagy Én jelenléte miatt a tudatlanság lelepleződik az éberség által , és minden ami tudatlan az igazzá akar válni és a felfokozódott önítélet, önleértékelés miatt feszültségbe kerül önmagával. A  Nagy Én jelenlétében is a tudatlanságot a régi programok miatt az a hiedelem mozgatja, hogy Isten csak akkor fogadja el, ha tökéletes. A tudatlanság e hiedelem által egy kivetített Isten képet és az Istennek való megfelelés követelményeit létrehozza és ezáltal a tudatlanság egy önmagába záródó börtönként van jelen önmaga számára. Azt hiszi Isten a felébredetteket jobban szereti, mint azt aki, test személynek hiszi magát. Állandóan a legszebb megtapasztalásokat szeretné újra és újra átélni, azokat megtartani. Amikor a magasztos megélések nincsenek jelen, akkor még jobban leértékeli magát, még jobban elkülönül, mint korábban, mert azt érzi nem elég tiszta, nem elég tökéletes. A felébredett tudatlanság, más néven megvilágosodott ego egyik megnyilvánulása az emberektől való elkülönülés, azok ledémonizálása, a másokkal szembeni kegyetlen bánásmód, ítélkezés megnyilvánulása és a felébredettek analizálása, méregetése, hogy ki hol tart a felébredésben. Valójában a megvilágosodott ego-tudatlanság  annyira belemerül a tudatlanságba, hogy a tudatlanság lesz az otthona és fél a szeretettől és nem mer szeretni, mert  akkor lelepleződik a tévedése, hogy soha sem volt tévedés és az elkülönülés csak egy illúzió. Valójában minden elkülönült állapot, így a megvilágosodott ego-tudatlanság állapot is a felébredés egy állomása, ami, ha meghaladásra kerül, akkor bölcsességgé válik. Amikor Isten a legmesszebbre kerül, valójában a legközelebb van. A pokol legmélyén a mennyország van. A tudatlanság legmélyén mindig a tiszta ártatlanság van, de ez csak az önátadás, önfeladás által tud feltárulkozni, amikor az ős önítélet feladásra kerül. Ez az ártatlanság az, ami tévedésből megítélte magát és ez hozta létre a tudatlanságot. Ez az ártatlanság ugyanaz az ártatlanság, mint az Ős eredeti ártatlanság, ami maga Isten. Amikor megengedésre kerül, hogy tudatlanság nem egy hiba, nem egy tisztátalan megnyilvánulás, akkor a Lét hatalmas Tiszta Feltétel nélkülisége által elindul ennek a feloldódása azon keresztül, hogy az Ős ártatlanság felismeri magát a tudatlanság mélyén rejtőző ártatlanságban. Isten felismeri magát , hogy a tudatlanság mélyén is Ő maga van. Az ártatlanság valójában mindig az ártatlanság Forrását keresi, de ezt tévedésből a világi dolgokban keresi, a világi örömökben a test személy azonosulás miatt. A világi örömökben való keresés is azt mutatja, hogy a felejtés nem teljes, mélyen belül érzi az ártatlanság a származását. Az ártatlanság legnagyobb vágya az Ős Ártatlanságba  Isten igaz természetébe való visszatérés, azzal való teljes összeolvadás. Amikor felismerődik, hogy a világi dolgokban ezt nem találja meg akkor kezdi ezt el máshol keresni. Ez  az ami elindítja a felébredés útján.  Amikor az ártatlanság visszaolvad az Ős ártatlanságba ,akkor a Lét feltétel nélküli öröme mindent áthat . Az öröm örül az örömnek. Ez a tapasztalás úgy tárulkozott fel, mintha Isten önmaga ártatlanságát egy gyermekként érzékelte volna, aki visszatért hozzá, és felismerte azt, hogy Ő mindvégig nagyon szerette és szereti olyannak amilyen. Minden ami világi szinten jelen van egy ember élete során ennek az egésznek a kitükröződése. Felismerődött, hogy az ártatlanság tudatlanságba való belemerülése majd visszatérése mennyire hasonlóan megjelenik az anyaság megélésének folyamatában. Isten tudja, hogy az ártatlanság, ami tévedésből megítélte magát az Ő gyermeke és feltétel nélkül ok nélkül nagyon nagyon szereti nem ítéli meg, és akár egy örökkévalóságig is engedi, hogy elkülönüljön a mérhetetlen szeretete által. Rengetegszer átéltem, hogy ugyanígy szeretem a fiam ok nélkül, bármit tesz bármit csinál, csak azért szeretem mert van mert létezik. Ez a szeretet Isten szeretete, ami valójában mindenkiben ott él.

A tudatlanság is az igazság. Az igazság feltétel nélkül szereti a tudatlanságot, mert valójában Ő nem is ismer mást önmagán kívül. Mindenben önmaga tisztaságát, ártatlanságát látja csak. Tudat természete a feltétel nélküli, ok nélküli szeretet és elfogadás. Tanuld meg szeretni és elfogadni a tudatlanságot. Engedd meg, hogy feltétel nélkül elfogadod. Bármi jelenik meg az életedben ne ítéld meg, mert minden tökéletes ahogy van, minden apró részlet a helyén van. Semmit sem tudsz elrontani, nem tudsz hibázni. Bármi is történik engedd meg, hogy az nem hiba. Minél többször ezt megengeded, meglátod a Lét feltétel nélküli szeretetét ami mindenben mindig jelen van, csak eddig nem vetted észre. Ez a  feltétel nélküli szeretet,az ami elindítja az elkülönülés illúziójának feloldódását. Ez az illúzió az alapja az összes emberi szenvedésnek az emberi öngyűlölet csapdájának.

Ezen felismeréseket a Létezés felé testvérem és általam kinyilvánított szándék tárta fel, mely a tudatlanság mélyebb megismerésére irányult , amit alázattal köszönünk a Létnek és édesapánknak.

Dongó Andrea, Dongó Kornél